SAS-OK DOLGOZAT

KUTYAVILÁG

Dolgozatomban az állatorvoslásban és az emberorvoslásban szerzett tapasztalataimat fogom összehasonítani. Először sorban leírom a történeteket, aztán pedig egy táblázatban a dolgozat végén a tapasztalatokat összegzem.


Első történet


Teofil kutyánk a család kedvence, golden retriever, valóban aranyló szőrzettel, igéző barna szemekkel, kedves arccal, fekete orral. Egy éves múlt, egészen „csecsemő” kutya korától a családunk tagja. (Akkoriban úgy nézett ki, mint egy plüss kutya.) Játékos, ugri-bugri, folyton éhes, és amikor kint vagyunk az udvaron, (mert ő kinti kutya) mindig a közelünkben, ha nem a lábunk alatt van. Időnként ugatással követel magának egy kis dédelgetést, vagy egy kis labda dobálást. Mindenkit nagyon szeret, a postástól kezdve, a villanyóra leolvasón keresztül, a kéményseprőig, bárkit szívesen fogad. (Egyes vélemények szerint a betörőt is farok csóválva, és lelkesen fogadná.) És persze, őt is nagyon szereti mindenki.


December 23-án reggel elmentünk vásárolni, hogy megússzuk a karácsonyi előtti tömeget. Sikerült is elintéznünk tülekedés nélkül mindent, és megelégedetten, kanyarodtunk az autóval az udvarunkba. Teofil azonban szokásával ellentétben nem szaladt elénk. Benéztem a házába, ott gunnyasztott szomorúan, és hiába hívtam nem jött ki. Ekkor jött a családfő, aki Teofil számára a főnök, na az ő hívására kijött. De a mi kutyánk, alig állt a lábán, füle, farka lógott, és már fordult volna vissza, a házába. Gyorsan megszületett a döntés, irány az állatorvos, mert valami nagyon nem stimmel. Teofilt betessékeltük az autóba. A máskor kíváncsian nézelődő kutyánk, most csendesen feküdt. Az állatorvossal szinte egy időben érkeztünk. Kedvesen köszöntött bennünket, (Teofilt kölyök kora óta ismeri) és még be sem érünk, már zúdítottam az orvosra, Teofil tüneteit. Leültetett bennünket, amíg ő átöltözött. A váróteremben természetes fények vannak, nem ég a lámpa. Az egyik falon gyógyult páciensek képei. A másik részen néhány ketrec, a „műtéteseknek”. Kutya, macska tápok reklámjai. Van egy kis recepciós asztal, ahol egy digitális fényképtartóban egymást követik a kezelt állatok képei. Teofil is rajta van 6 hetes korában. Aztán rövid idő után behívott a rendelőbe. Először részletesen kikérdezett, mióta van rosszul, volt-e benne kullancs, nem cseréltünk-e jégoldót az autóban? Aztán arról is kérdezett, hogy milyen tüneteket tapasztaltunk, mit vettünk észre rajta. Elmondtam az orvosnak, hogy tegnap még vidám volt, bár a vacsoráját már nem ette meg egészen, kullancs ellen, nyakörvvel, és egy cseppentős szerrel védekezünk, bár decemberben nem kapott. Jégoldót nem cseréltünk, úgyhogy azt nem ihatta meg. Mindent amit mondtam, a doktor szorgosan jegyzetelte a számítógépén. Ezt követően sor került a vizsgálatra. A doktor leguggolt Teofilhoz és megsimogatta: „jaj de bágyadt kutya vagy te Teofil!” Aztán feltettük az asztalra. Láz mérés következett. 39,1 – a doktor azt mondta, hogy ez hőemelkedés. Aztán meghallgatta Teofil szívét, majd azt mondta, vért vesz tőle, ezért leborotválta a mellső lábán egy kis helyen a szőrt. A doktor nyugodt mozdulatokkal dolgozott. Mindig amikor Teofilhoz nyúlt, határozottan tette, nem kapkodott. Minden beavatkozás előtt elmondta, hogy mit fog tenni. Teofil kicsit mocorgott a borotválás alatt, de különben nyugton volt. Két fiola vért vett le, az orvos, közben azt mondta, hogy véleménye szerint a kutyánk ki van száradva, ezért beköt neki egy infúziót. A másik láb borotválása következett, amit Teofil már fel sem vett. Aztán azt mondta az orvos, hogy Teofil a legkényelmesebben (!!) a rendelő egyik sarkában kaphatná meg az infúzióját. Leemeltük, a kutyát, és a doktor saját kezűleg bekötötte az infúziót. Én aggódva kérdeztem az orvost, hogy mire gondol. Erre ő azt válaszolta: „az élete nincs veszélyben. (!!) Sok mindenre gondolok, de azt nem mondom el Önnek, mert nem akarom idegesíteni. Majd a vizsgálatok végén megbeszéljük.” Közben érkeztek az előre bejelentkezett páciensek, és a doktor elkezdte a rendelést. Megérkezett a doktornő is, aki szintén kedvesen üdvözölt, leguggolt Teofil mellé, megsimogatta, és azt mondta: „Jaj te kiskutya, mindjárt jobban leszel.” Az érkező páciensek gazdái, ahogy meglátták Teofilt, szinte mindegyik megkérdezte:” De szép kutyus!! Mi a baja?” Mondtam, hogy még nem tudjuk, majd kiderül. Közben lefolyt az infúzió, amit nem is én vettem észre, hanem a doktor. Kivette és el kellett mennünk egy sétára, hogy Teofil pisiljen. A vizeletet egy vesetálba kellett felfognom. A doktor számítva a nehézségekre azt mondta hogy elég egy lesz egy kávéskanálnyi. A kis kutyánk az infúziótól jobban lett egy kicsit, úgyhogy élénkebben jött sétálni, de kellett menni, néhány utca hosszat, hogy a vesetálba kerüljön valami. Visszamentünk, megmutattuk az eredményt,(sűrű szinte krém szerű vizelet) a doktor megkérdezte, mennyit sétáltunk, hogy legyen eredmény, és a doktor azt mondta, hogy a kutyánkat meg kell röntgenezni, mert a veséjét látnia kellene. A vizelet vizsgákat szerint ugyanis nagyon megemelkedett a kreatin szint. Egy kicsit vártunk, majd egy másik szobában Teofilt feltettük egy asztalra, ami fölött a röntgen gép volt. Teofil kicsit tiltakozott az oldalra fektetés ellen, de aztán nyugodtan feküdt. Két felvételt készített a doktor. Majd pedig azt mondta, hogy kapjon még egy adag infúziót Teofil. Ezt az infúziót már a doktornő kötötte be. Az orvos megmutatta a két röntgen felvételt, és elmagyarázta mi látható rajta. Vagyis Teofil veséje valamiért gyulladt állapotban van, ezért kap egy gyulladás elleni injekciót. Közben elkészült a vér vizsgálat is eredménye is. A vér centrifugálása nem mutatott semmit, magyarázta az orvos, viszont a vérsüllyedéskor az egyébként tiszta vérsavó most rózsaszínes. Ott előttem, a doktornővel is megbeszélte, megmutatta neki az eredményt. Megbeszélték, hogy az orvos, eddig milyen kezelést alkalmazott. Kicsivel később megérkezett az asszisztens nő is, aki lelkesen üdvözölte Teofilt, meg engem. Az orvosok műtéthez készültek, és a másik helységben elkezdték egy kis kutya gerinc műtétét. Az asszisztens nő ismét megmérte Teofil hőjét, ami néhány fokkal megemelkedett. Teofil pedig nyugtalankodni kezdett, amit úgy értelmezett az asszisztens, hogy szeretne a kutya kimenni. Bement az orvosokhoz a műtőbe, referált Teofil állapotáról, majd kijött, és azt mondta, engedjük ki Teofilt. Kikötötte az infúziót, ami még nem folyt le, és Teofillal kimentünk egy vesetál kíséretében. Nem sokat kellett várni az eredményre, Teofil most rengeteg citrom sárga színű vizeletet ürített. Az asszisztensnő ismét bekötötte az infúziót, és megkínálta Teofilt egy kis étellel. Az egyik táp reklám csomagját nyitotta ki neki. Teofil hálásan fogadta a felkínált ételt, evett is egy keveset. Még egy adag infúziót kötöttek be neki, tekintettel a citrom sárga vizeletre. Teofil pedig egyre bágyadtabb lett. Közben a doktorok befejezték a műtétet, elláttak pár macskát, és kutyát. Mindenkivel kedvesen, nyugodtan és határozottan kommunikáltak. Teofil infúziója is lecsöpögött. Ismét kimentünk, és most már rengeteg majdnem átlátszó vizeletet nyertünk. Visszamentünk, és a doktor végre közölte a diagnózist. Azt mondta, hogy valószínűleg a kutyánk babesiás.


(Babesisózis!!! Kutyás körökben rettegett kór. A kullancs terjeszti. A babesia egy élősködő, ami a vérsejteket teszi tönkre. A felszabaduló vörösvértestek, aztán eltömítik a vese utakat, és az állatok veseelégtelenségben pusztulnak el többnyire.)


Van rá egy ellenszer, egy injekció, ami nagyon fáj ha beadják, de csak akkor, ha az állat nem babesiás. Ezért ez egy biológiai próba is. Eddig azért nem adta be neki, magyarázta, mert nem akart fölösleges fájdalmat okozni a kutyánknak. Most viszont úgy gondolja a tünetek, és az előzmények alapján, hogy nagy valószínűséggel ez a baja Teofilnak. Majd hozzátette, hogy ha ez lenne a helyzet, a saját kutyájának is beadná a szert. Elmondta még, hogy a lapockája fölé adja majd be, és mellékhatásként vannak kutyák akiknél az injekció helyén, akár tojásnyi duzzanat is keletkezhet. Hát mit tehettem? Mondtam, hogy adja be. Teofil meg sem moccant az injekció hatására.


Ezt követően, még elmondta a doktor, hogy délutánra már sokkal jobban lesz, és holnap, már teljesen jól lesz, de azért másnap egy kontroll vizsgálatra vigyük el. A doktor az összes vizsgálati eredményt, a röntgennel, és a tételes számlával együtt odaadta. Megköszöntük, fizettünk, és eljöttünk. Ekkor már délután 2 óra volt. A kutyánk estére tényleg jobban lett. Este még a doktor felhívott bennünket, és érdeklődött Teofil állapotáról.


Másnapra a kiskutyánk valóban olyan lett, mint akinek semmi baja nem volt. Dec. 24-én elvittük ismét kontrollra. Teofil egyáltalán nem félt a rendelő felé vezető úton, sőt felszaladt a lépcsőn, és farkát csóválva ment oda a doktorhoz. A doktor megvizsgálta, mondta, hogy már nincs kiszáradva, a kutyánk jól van. Ezúttal már pénzt sem fogadott el. Teofil azóta is jól van, ugri -bugri virgonc kópé

Második történet
A rák ollója

Egy barátunk nem régen tüdő műtéten esett át. 52 éves vállalkozó, két felnőtt lány édesapja. Az üzleti életben komoly sikereket könyvelhet el magának. A szépen berendezett tágas nappalijukban ültünk le beszélgetni hárman, ő, a felesége és én. Hogyan kezdődött?- tettem fel a kérdést.
-Úgy kezdődött, hogy egy nap véreset köptem. Nagyon megijedtem, és rögtön felhívtam, a keresztlányomat, aki orvos. Kikérdezett, hogy nézett ki a köpet, elmondtam, és ő megnyugtatott, hogy ez nem lehet komoly.

- És? Megnyugodtál?

Persze ez engem nem nyugtatott meg, elmenetem a gégészetre is. A gégész megvizsgált, kedves volt, és rendes. Azt mondta, hogy nem lát semmit, de azért mutassam meg magam egy tüdőgyógyásznak is. Lehet, hogy a tüdőmön van valami prücök. A tüdőgyógyász is megvizsgált, ő sem talált semmit, de azért azt mondták, hogy kellene még egy CT vizsgálat is, biztos, ami biztos. A tüdő CT-re több mint egy hónapot kell várni. Azt azonban elfelejtették mondani, hogy ha kifizetem, akkor azonnal van. Mivel ezt nem tudtam, egy hónapot vártam a soromra. Amikor a kezembe adták az eredményt, azonnal láttam, amikor elolvastam hogy baj van. Találtak egy daganatot, ami erősen halmozott képet mutat. Másnap tehát visszamentem a tüdőgyógyászatra. Az orvos megnézte a lelet, és azt mondta, hogy igen, ez valószínűleg tüdődaganat. Rögtön időpontokat intézett tüdőtükrözésre, hörgőtükrözésre, és foglalt időpontot a kórházba műtétre is.

-Hogy viselted ezeket a vizsgálatokat?

-Na igen…. az első kellemetlen élmény a tüdő bronchoszkópia volt. Időpontot kellett előtte egyeztetni, hogy melyik nap hány órára menjek. Na amikor odamentem, a megadott időpontban, nem találtam senkit. Senki nem is állt szóba velem. Az orvosok, és az egészségügyi személyzet pedig úgy közlekednek, hogy az ember még véletlenül se tudjon kérdezni. Lehet, hogy így védekeznek …. nem tudom… még csak rá sem néznek az emberre, minthogyha ott se lenne. Az emberek a váróban úgy ülnek, mintha vizsgálati tárgyak lennének. Az életükről szól a vizsgálat eredménye, hogy fél év, vagy még egy év van-e hátra. Úgy érzetem magam, mint egy bacilus az üveg alatt a Petri csészében.

- Aztán mi történt?

- Hát vártunk, és vártunk, és vártunk. Aztán két órával később, mint ahogy az időpontot adták, elkezdődött. Az volt a furcsa, hogy nem mondtak semmit. Nem mondták, hogy miért kell ilyen sokat várni. Nem mondtak semmit. Aztán nagy nehezen végre sorra kerültem. Ott benn a nővérek, akik előkészítettek, kedvesek voltak. Az más kérdés, hogy fülem hallatára beszélték meg a magánügyeiket, hogy mi történt hétvégén, stb.

- Nem is kérdezhettél?

- Dehogynem. Ha kérdeztem valamit, arra azért válaszoltak, de valahogy nem éreztem hogy rám figyelnek. Az, hogy engem bronchoszkópiára készítenek elő, az egy teljesen mellékes cselekmény.

- Maga a bronchoszkópia milyen volt?

- Maga a bronchoszkópia, az egy elég kellemetlen dolog, de nem annyira vészes. Hanem utána ért egy nagyon kellemetlen élmény. A doktornő azt mondta, aki végezte a vizsgálatot, hogy reméli, hogy pozitív a lelet. (!!!) Hát mondom, neki, ne mondjon már ilyet, mert ha pozitív akkor az azt jelenti, hogy nekem tüdőrákom van. Erre azt felelte, hogy nekem így is úgyis tüdőrákom van, csak ha pozitív a lelet, akkor meg is kell szúrnia. Tüdőbiopsziát kel csinálni.

- Mit szóltál ehhez? – kérdeztem elképedve.

- Hát ennek egyáltalán nem örültem. És akkor el kezdetem gondolkodni. Eszembe jutott, hogy valamikor a 90-es évek közepén, már volt egyszer egy véres köpésem. Akkor is gyakorlatilag ugyanez történt mint most, csak a technika nem volt még olyan fejlett. Akkor is csináltak tüdőröntgent, amin látott valamit a doktornő, de azt mondta, hogy az már régóta ott lehet, úgyhogy nem kell vele foglalkozni.

- És? Mire mentél ezzel?

- Amikor ez eszembe jutott, elmentem a tüdőgondozóba, é elkértem a régi röntgen felvételeimet. Ott persze nagyon csodálkoztak, hogy mit akarok én ezzel. Meg akartak győzni, hogy majd ha a doktornőnek kell, akkor átszól érte. Én azonban ragaszkodtam ahhoz, hogy adják oda nekem az összes felvételt, mert azok az enyémek.

- Odaadták?

- Igen odaadták, és a felvételeket elvittem a doktornőnek, hogy legyen kedves nézze meg őket, mert lehet, hogy az, amit észre vett, az régóta ott van már.

- Mit szólt a doktornő?

- Hát nem örült, kicsit duzzogva, de azért el kezdte megnézegetni a régi felvételeket. Aztán, ahogyan nézte, láttam az arcán, hogy valamin nagyon meglepődött. Persze megkérdeztem tőle, hogy lát-e valamit. Erre azt mondta, hogy bizony lát. Mondtam neki, hogy ez egy 1995-ös felvétel, vagyis akkor nem biztos, hogy rákos vagyok. Erre azt mondta, hogy ezek szerint nem biztos.

- Akkor itt vége lehetne e történetnek. Miért műtöttek meg mégis?

- Mert a doktornő azt mondta, hogy ez a protokoll. Ha bármit találnak a tüdőn, azt ki kell venni. Saját felelősségemre persze megúszhattam volna a műtétet, de akkor meg abban a tudatban kellene élnem, hogy lehet, hogy rákos vagyok.

- Ez után mi történt?

- Van egy barátom, aki osztályvezető főorvos. Elmentem hozzá is, és kértem a segítségét. Megmutattam neki is a felvételeket. Ő azt mondta, hogy igen, ez több esélyes. Lehet ez is, meg az is. Elmagyarázta szépen, hogy a tüdőmön ez a valami mi lehet. Azt is mondta, hogy sajnos valószínűnek tartja a hogy rossz indulatú daganat, mert ez szokott lenni a gyakoribb, de ugyanakkor lehet, hogy még sem az. Ajánlott egy sebészt is, akiről azt mondta, hogy nagyon jó szakember.

- Milyen volt a kórházban?

- Felemás. Protekciós beteg voltam. Aki tudta, hogy az vagyok, az úgyis viselkedett velem, aki meg nem tudta, az meg úgy viselkedett, ahogy szokott.

- Vagyis?

- Le se sz…. rt. Tisztelet a kivételnek, azért nem mindenki. pl. volt az osztályon egy főnővér., aki láthatóan azt játszotta, hogy ő élet halál ura az osztályon. Ő volt az „illetékes elvtársnő”. A nővérekkel is úgy beszélt, mint a kapca ronggyal.

- Ezt te hallottad, vagy láttad?

- Aha. Volt a folyosón, egy inhaláló készülék. Ebben desztillált víz van. Ezzel a készülékkel a műtét előtt, 2-3 óránként inhalálni kell, hogy az ember tüdejét átmossa. Na, egyik alkalommal, kifogyott belőle, a víz és én szóltam a nővérkének, hogy legyen szíves töltse fel. Ezt én nagyon kedvesen és alázatosan kértem, mert az ember tudja, hogy ha kórházban van, akkor alázatosan és kedvesen kell viselkedni. Mosolyogni kell mindenkire, mert akkor talán valahogy helyzetbe kerül, és visszakap valamit a mosolyból. Ebben az esetben azonban nem így történt. A nővér rám rivallt, hogy majd ha lesz ideje föltölti.

Állatorvos
Emberorvos
Kedvesen fogad, úgy érezzük fontosak vagyunk. A doktorhoz járunk Teofil kölyökkora óta, de nem a barátunk.
Nem minden esetben kedves, (csak a barátként számon tartott doktor magyaráz) a beteg úgy érezi petri csészében levő vizsgálatra váró baktérium.
Alapos kikérdezés, érdeklődés.
A korábbi vizsgálatok eredményei nem is érdeklik, a beteg szerzi meg az eredményeket.
A vizsgálat eredményéig nem mond diagnózist, mert nem akar idegesíteni.
Ránéz a leletre és egyből diagnózist mond, nem érdekli, milyen hatást vált ki a mondandója.
Megnyugtat: nincs veszélyben az élete!
Ítéletet mond:„maga rákos” vagyis veszélyben az élete.
Azért drukkol, hogy gyógyuljon a beteg.
Nem drukkol a gyógyulásért, munkát szeretne elkerülni. „Remélem pozitív a lelete, mert ha negatív, akkor meg kell szúrnom.”
Nem beszélnek az orvosok, a beteg és a gazda jelenlétében magánügyekről.
Mellékes, hogy a beteg ott van, megtárgyalják a magánügyeiket. Ezzel azt kommunikálják, hogy nem vagy fontos!
A kutya volt az első.
A beteg várjon, csak, nem kell feltölteni a desztillált vizes tartályt.
Folyamatos gondoskodás. Az infúziót elzárják, és engedik a kutyát, hogy elvégezze a dolgát.
Az infúziót adják, de nem törődnek a beteg szükségleteivel. A beteg oldja meg, hogy a szükségleteit elvégezze.
Minden beavatkozás előtt tájékoztatást kaptunk, ha várni kellett egy keveset, láttuk, hogy az orvos dolgozik.
Fogalma sincs a betegnek miért kell várnia – a vizsgálatra, a műtétre.
Biztonságban éreztük magunkat: a kutya és a gazdi is érezte, hogy jó kezekben van.
Halálfélelme volt a betegnek. Azt érezte kivégzésre viszik.
Többször elhangzik, hogy jobban lesz, meggyógyul.
Senki nem mond ilyet. A nővér vigasztalja meg, amikor a felnőtt férfi kínjában elsírja magát.
A doktor utána kérdez a páciens állapotának, még felhív este, hogy van a kutyánk.
Senkit nem érdekel, a betegen kívül, hogy ő hogy van.
Nem mesélnek babesiában elpusztult kutyatörténeteket.
Még az előző műtöttet sem tudják felébreszteni, és ezt a beteg jelenlétében tárgyalják.
Az orvos partnernek tekint, és az asszisztens is azon fáradozik, hogy Teofil jobban érezze magát.
Az orvos lekezelő, a főnővér arrogáns és goromba.

A két történet alapján azt gondolhatnánk, hogy házi állatainkat nagyobb becsben tartjuk, mint magunkat embereket. Mind a két esetben orvosilag teljesen korrekt beavatkozások történtek. A kutya is, és a barátunk is meggyógyult. A lélektani oldal azonban teljesen különböző, elsősorban azért, mert amikor Teofil volt beteg, ő volt a fontos. Interjúalanyom pedig többször is megfogalmazta, hogy úgy érzete ő nem fontos.

A SAS-oknak még sok dolguk van, jó volna, ha sok helyre el tudnának repülni, és bár egy SAS nem csinál nyarat, …. de soknak meg van rá az esélye. Remélem én is egy lehetek közülük.

Csóka Judit